Ratka Stojinov

név: Ratka Stojinov

becenév: Ratka

faj: vámpír

nem: nő (végül is...)

szerelme: nincs, vagy ha van is, nem akar róla beszélni

különleges képesség: meggyőzés, illúziókeltés

kinézet: viszonylag alacsony, sovány lány, barnászöld kontaklencsét hord, a haja rövid, régimódi, barna. Régi kopott férfiruhákat hord, ballonkabátot és egy öreg szürke nyúlszőr puhakalapot, amitől sosem válna meg. Első ránézésre inkább angyalarcú fiatal fiúnak tűnik, mint lánynak.

jellem: simulékony, és akaratos, lehet, hogy igazat ad másnak, de utána úgyis az történik, amit ő akar. Alázatos, de ezt végtelen fölényességgel teszi. Szerencsejáték-függő, boszorkányos ügyességgel csal és lop, ezért az anyagi javakat nem tartja fontosnak, ebből adódóan önzetlennek is tűnhet. Nagyon művelt.

története:
1929-ben születtem, Lengyelországban, egy katolikus pap és egy zsidó kalapáruslány törvénytelen gyermekeként. Mondhatod, hogy jól beletrafáltam. Anyám nevelt, egészen addig, amíg el nem vitték. Gondolom Auschwitzba. Persze lehet, máshova, Birkhennau közelebb volt hozzánk. Mennyi voltam akkor, tíz, tizenegy?... nagyjából. A következő öt év alatt megtanultam életben maradni az utcán. Gyerekfejjel túlélni a második világégést, az valami, nem? Akkor, a szovjet blokkba kerültem ugye, és tizenöt évesen lopásból próbáltam megélni. Ahhoz nem volt gyomrom, hogy a testemet áruljam, a többi kölyköt pedig nem tudtam elverni, mert jóval kisebb és gyengébb maradtam náluk. Párszor elég csúnyán elvertek... A vodkára is akkortájt kaptam rá, de nem élvezhettem sokáig a hatását. Nagyjából egy éve húztam így, amikor egy idős férfi elkapott az utcán, behúzott egy kapualjba és megmart. Valami óvópincéből átalakított ócska búvóhelyen tértem magamhoz. Igen, mint vámpír. Nem a vacsorájának szánt, elmagyarázta, hogy sokkal magasabb céljai vannak velem. Meg hogy már hetek óta figyel. És hogy munkát akar nekem adni. Ezen a ponton figyelni kezdtem. Az öreg besurranó tolvaj volt, magasabb, nem vámpír szerveknek dolgozott. Cserébe vért kapott, embervért. Ezt ígérte nekem is, ha beállok mellé segédnek. Elég kicsi vagyok, oda is be tudok mászni, ahova ő nem. Hónapokon keresztül tanított a pincében, hordta a vért, gondomat viselte. Ő tanított meg kártyázni, kockázni, ő mutatta azokat a trükköket, amiket már rég elfelejtettek az emberek. Olvastatott is, rengeteget, művelt, megszerettette velem az emberi kultúrát. Az ember a táplálékom, de attól még csodálhatom. Viszont ne érezzek lelkiismeret-furdalást, amikor megölök egyet, mert ez a természet rendje. Ők is csodálják az antilopot, aztán vadászaton megölik, és megeszik. Arséne Lupinhoz hasonlított engem, mesteri betörő, és kiváló gantleman. Egy nap nem jött. Az éhségtől félholtan, nem is tudom, hány nap után, kimerészkedtem az utcára: a kalapját, egy szürke nyúlszőrkalapot megtaláltam a szemét között. Többet nem. Nem tudom, ki ölte meg, hogy más vámpír, az állam, az eddigi megbízói... csak azt tudtam, nem vagyok biztonságban. Menekültem Lengyelországból.
Eleinte Európa keleti blokkjában bolyongtam, majd átszöktem a határon, nyugatra. Néha iskolába jártam, hogy lássam, hol hogyan gondolkodnak. Könyvtárakba törtem be, éjjel, ritkaságokat olvastam, volt egy-két példány, a kedvenceim, amiket el is loptam.
Amerikába most érkeztem, pár hete. Érdekes. Véletlen, hogy pont Forks-ba jöttem, nincs jelentősége, itt tett le a busz. Be fogok iratkozni a gimnáziumba, hadd lám, itt mit tanítanak... a testem tizenhat éves, nem fogok kilógni. De mindenek előtt találnom kell egy búvóhelyet, ahol lakhatok...