Dory Karen

Név: Dory Karen
Becenév:Dory,Dó
Avatar:Sophia Bush
Faj:Vámpír
Szerelme: Eddig még nincs
Különleges képesség: Nagyon erős és nagyon gyors. A legtöbb férfit eltudja csábítani.
Kínézet: Mindig színes ruhákat, kesztyűket, ékszereket hord. Kifejezetten szereti a farmer-póló kombinációt, magas sarkúval. Bár nem giccses, mégis szereti magát kirittyenteni. 165 cm magas, barna színű haja van és gyönyörű szép kék szeme.
Jellem:Egy tipikus tinédzser lány, barátkozós, vidám. Sokak szerint hangulatfüggő, s ezt igazolja azok a napok, amikor jön a telihold, egész nap nem lehet hozzászólni.
Borzasztóan kitartó egyéniség, ha kitűz egy célt, a végsőkig harcol érte.
Sohasem engedi, hogy sírni lássák, erősnek mutatja magát, ám ha senki sem látja sokszor sír.
A közelmúlt történései mélyen hatottak rá, és a depresszió.
Története:
Vér édes illata töltötte be az éjszakai éjboltot, pontosabban annak a férfinak a vére, aki éppen alattam feküdt az ágyon és hangos, élvezettel teli üvöltésben tört ki. Mindkét karját és mindkét lábát az ágy végeihez kötöztem, hogy ne tudjon lelökni magáról – na nem mintha meg tudta volna tenni. A fekete kendő, amellyel a szeme volt bekötve, most az én kezemben volt, látni akartam a szemeit, amikor meghal. Igen, éppen a vérét szürcsöltem, azt az éltető nedűt, amelyet Kol miatt kellett innom. Már régen elfeledtem őt, és nem is tudom hogy akkor miért jutott az eszembe, de mégis megtörtént. Hirtelen minden a szemem előtt volt: az, amikor elvesztettem miatta a szüzességem, az amikor átváltoztatott, és az is, amikor ott hagyott minden szó nélkül. És még azok után is képes voltam szeretni! Hihetetlen. S itt, a gondolataimból az itt lévő férfi szakított ki az egyre halkuló hangjával. Igen, már a halálán van. Felemeltem a fejem, hogy láthassam ahogy küzd az életéért, és meg kell hogy mondjam, igencsak szórakoztatónak találtam. Mégiscsak vámpír vagyok, kérem!
Mielőtt még halkan nevetve lemásztam róla, egy leheletnyi csókkal jutalmaztam az az esti munkáját, majd felöltöztem, odahúztam mellé egy széket. Igen, végignéztem, ahogy meghalt. Láttam a könyörgést a tekintetében, hogy segítsek rajta, hívjam a mentőket, vagy legalább szóljak a recepciósnak, esetleg én csináljak valamit… hiú ábránd. Ugyan már, megharapom aztán segítek neki? Na ne. Átváltoztatni meg nem akartam, nem, arról csak rossz emlékem van. Még a gondolatától is kirázott a hideg. Odahajoltam hozzá, egészen közel, és csak néztem azokat a gyönyörű zöld íriszeket. Nagyon sajnáltam őket… mármint a szemeit. Igazán kár volt értük, de hát nem tehettem már mit. Nem akartam magam tovább hergelni ezzel, ezért egy sóhajt hallatva felálltam és a tükörhöz sétáltam, hogy rendbe szedjem magam. És ekkor olyan történt, ami mondhatni meghatározta az életem. Nem, nem kell világmegváltó dolgokra gondolni, ugyan. Csupán kivágódott a hotelszoba ajtaja és egy vörös ruhás nő jelent meg a fényben. Felvontam az egyik szemöldököm: hát nem megmondtam a lentieknek – mármint az itt dolgozó lentieknek –, hogy ne engedjenek fel hozzánk senkit? Na mindegy, megbuktam, csak azt nem tudtam hogy mihez kezdjek. A nő arcán először értetlenséget láttam, majd ahogy az ágyra pillantott és meglátta a férfit, igencsak vérző nyakkal kikötözve, úgy hogy már a halálán van, láttam amint felcsillan a fejében az a kis villanykörte. Esküszöm tök olyan volt, mint egy rajzfilmben, azzal a különbséggel, hogy itt nem jelent meg a feje fölött a világosságot nyújtó készülék.
Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy az üres ajtót bámulom – az előbb érkezett nő ugyanis az ágyhoz sietett, a kezét a férfi vérző nyakára szorította és könnytől ázott tekintettel nézett fel rám. Meg kell hogy mondjam, szép teremtés volt, és már-már sajnáltam hogy ezt tettem a – szerintem – pasijával.
- Segítsen rajta! Kérem! – hallatszott egy remegő kis hangocska, és csak nagy odafigyelés árán tudtam megállapítani, hogy basszus, ezt az a csaj mondta, aki ott ül az ágyon. Nem kell teljesen hülyének képzelni, mert tudom hogy nem volt más a szobában, de akkor is. Mondjuk azt hogy nem nagyon figyeltem oda, még kicsit le voltam sokkolva.
- Ugyan miért? – vetettem fel végül gúnyosan a legtermészetesebb kérdést ebben a helyzetben, mire egy elégedett mosolyt kaptam válaszul. Ajjaj. Valamit nagyon forgat a fejében – döbbentem rá.
- Tudok valamit, ami érdekelheti – nézett rám reménykedő arccal, nekem pedig akaratlanul is elhagyta egy fáradt sóhaj a számat. Uram atyám, mibe keveredtem már megint? Viszont igencsak felkeltette az érdeklődésemet ezzel a kijelentésével, és nagy valószínűséggel ez is volt a célja. Hát, bejött.
- Halljam. Mi az, ami oly nagyon érdekelhet?
- Tudom, hol tartózkodik Kol. Ha megmented a barátomat, elárulom.
Éreztem, amint megfeszül az állkapcsom. Hogy a jó büdös életbe tudnak mindig ezzel zsarolni? Mármint nem pont azzal hogy tudják, merre van, hanem úgy alapból vele. Mint például… „Tudom, hogy mi vagy és hogy ki változtatott át”, és a társaik. Ez viszont felkeltette az érdeklődésem, ezért elégedettem elmosolyodtam, és egyenesen a nő szemébe néztem.
- És mit vársz, mit csináljak vele? Ha ki is hívom a mentőket, nem fogják tudni megmenteni – éreztem, hogy a mosolyom vigyorrá alakul, mire egy dühös pillantást kaptam válaszul. Na mi van, csak nem megbántottam?
- Azt akarom, hogy vámpírt csinálj belőle – mondta olyan magabiztossággal, hogy majdnem leesett az állam. Nem kérdezett, hogy mi lesz vele „ha”, sőt, azt sem tudakolta meg, hogy mi történik vele. Semmi. Egyszerűen csak kijelentette hogy mit akar, engem pedig akaratlanul is átjárt az undor. Tehát, vázoljuk fel a dolgot: vámpírrá kéne tennem egy embert, amit olyan nagyon megvetek és gyűlölök, azért, mert felajánlották hogy megmondják hol tartózkodik az a vámpír, aki miatt így érzek. Csodálatos.
- Hát jó – sóhajtottam végül, majd lassan odasétáltam, és végrehajtottam azt, amit kell. Mindeközben a tekintetemet a nőn tartottam, s érzelemmentes hangon kértem őt válaszadásra – Hol van Kol?
Most mondjam azt, hogy eleinte nem akart nekem válaszolni? Pedig tényleg így volt. Felajánlotta hogy megmond valamit, ha cserébe vámpírrá változtatom a drága pasiját, ám mire kész voltam vele, már egészen máshogy gondolta a helyzetet. Hahh, butus nőszemély. Rosszallóan fejcsóválva megragadtam a torkánál fogva, és a falnak szegeztem. Egészen közel hajoltam hozzá, és halkan, mégis vészjóslóan szólaltam meg.
- Ha nem mondod el azt amit megígértél, esküszöm hogy te se, és a barátod sem élik meg a reggelt.

Jármű: Versenymotor